Minden nyáron van egy film, amelynek megtekintését különös izgatottsággal várom. Idén ez Az ördög Pradát visel 2. volt, amit két napja sikerült végre megnéznem.
A közel kétórás filmet én természetesen 3,5 óra alatt fogyasztottam el. Fotóztam, jegyzeteltem, visszatekertem, megállítottam, elemeztem – így a barátnőim örülhetnek, hogy az eredeti terveinkkel ellentétben végül „magányos” program lett belőle.
Azaz… nem egészen magányos.
Hiába ültem egyedül a kanapén, azért Dior rúzzsal kifestettem a számat. Hiszen mégiscsak Mirandával készültem találkozni. Kinek lenne mersze pőre arccal megjelenni előtte?
Még Kitty cicám is abbahagyta a szövegelést. Szerintem ő is érezte, hogy itt most valami fontos történik. 
Nézzünk hát néhány stílusfincsiséget a filmből!
Már maga a film körüli felhajtás is figyelemre méltó. A teljes előzetest 222 millióan nézték meg mindössze 24 óra alatt, amivel a film a 20th Century Studios történetének legnézettebb trailerévé vált.
A készítők pedig nem bízták a véletlenre a divatvilág hitelességét sem: egyes milánói jeleneteket a valódi Milan Fashion Week alatt, egy valódi Dolce & Gabbana-divatbemutatón forgattak. Meryl Streep és Stanley Tucci így nem egy díszletként felépített, divatbemutatóra hasonlító helyszínen játszották Mirandát és Nigelt, hanem egy valódi divatesemény kellős közepén.
Ehhez méltón természetesen a szereplők sem egyszerűen „fel vannak öltöztetve”.
Ők stylingolva vannak.
És itt azért némileg megveregetem a saját vállamat. 
A filmben feltűnő trendek jelentős részéről ugyanis én már korábban is írtam. Ha részletesen érdekel valamelyik, rá tudtok keresni kulcsszó segítségével. Jó érzés most egy ilyen látványos, divattörténeti szempontból is izgalmas filmben viszontlátni őket.
A Prada 2 egyik legizgalmasabb része számomra éppen az, hogy a ruhák nem pusztán gyönyörű designer darabok. A karakterek személyiségéről, változásáról, státuszáról és hatalmáról is mesélnek. A jelmeztervező, Molly Rogers tudatosan olyan darabokat keresett, amelyek nem egyetlen szezon múló trendjei, hanem karakteres, időtálló darabok.
És én természetesen nem bírtam ki, hogy ne állítsam meg a filmet körülbelül hárompercenként. 
És talán nem véletlen, hogy Andy gondolata is ott motoszkál a háttérben: „Nem lehet, hogy kiszívják a lelket a…” – a divatból, az újságírásból, abból, amiért az egészet valaha szeretni kezdtük.
Mert végül talán éppen erről szól a „Prada” lehet a divat üzlet, hatalom, felszínesség és elképesztő luxus – de közben van benne valami, amiért még mindig képesek vagyunk lelkesedni.