Reggelente nagyon hideg van. S én- botor módon- rendszeresen otthon felejtettem a kesztyűmet mostanában a nagy rohanásban. Az eredmény önmagáért beszél: lefagyott ujjak, piros kézfej, remegő végtagok. Ha a havas eső is megtiszelt, még nyomorultabbul éreztem magam. Ezen változtatni kell! Úgyhogy mostantól nem úgy tekintek reggelente a kesztyűimre, mint egy pusztán funkcionális darabra, hanem a stílusom izgalmas kiegészítőjeként, s talán ez motiválni fog arra, hogy ne hagyjam itthon.
Ugyanis a kesztyű igenis izgalmas! Készülhet bőrből, kasmírból, s számtalan testet- lelket melegítő anyagból. Egy igényes bőrkesztyű elkészítése amúgy egy egész napot vesz igénybe, nem véletlenül borsos az ára. Tehát jobb nem elveszíteni…
Amúgy a kesztyű története igen régre nyúlik vissza, bár eleinte semmilyen dekoratív szerepet nem tulajdonítottak nekik. Később elkezdték a viselőjük társadalmi státuszát is szimbolizálni. Az ókori Egyiptomban a fáraók pozíciójuk jelölőjeként, míg a nők kezük védelme érdekében hordták a kesztyűket és parfümmel is illatosították azokat. A Római Birodalom nemesei étkezésekhez használták, ők aztán tudtak habzsidőzsit rendezni, s a kesztyűvel a forróbb falatokat megfogni.
A középkori lovagi kultúrában már komoly társadalmi szerepe is volt. A lábhoz dobott kesztyű a párbajra hívás egyezményes jele volt, ha pedig egy hölgytől kaptak kesztyűt, azt a lovagok folyamatosan maguknál hordták jó szerencsét remélve a trófeától.
A 17. – 18. századtól kezdve a francia mesterek vették át az irányítást a kesztyűkészítésben. A technológia fejlődésével már varrógépek segítségével gyárthatták a jó minőségű bőrkesztyűket. Ekkoriban egy jól öltözött ember elképzelhetetlen volt kesztyű nélkül. Az 1930-as években a társadalmi státuszt is szimbolizálták: a napbarnított kézfej a munkásosztályhoz tartozást jelölte.
Később a tömeggyártásnak köszönhetően a kesztyű ismét funkcionális darabbá vált. Illetve, ahogy írtam korábban: stíluselemmé. Ne hagyjátok hát reggel otthon a kesztyűtöket, s merítsetek motivációt a képekből!
